Itt ülök porcelán testeden,
oly vagy nekem, mint
törékeny hattyú, fehér tünemény.
A reggeli magány örökkévalóságában
megáll az idő - a szív CSENDjéből
ihlet utazza át a végtelen teret.
Ötlet sarjad elmémben, csatornán trónolok -
dimenziókapu nyílik alfelemen keresztül.
"boldog az, aki Isten országának vendége"
- katarzisban tör ki az ige.
Beindult a szülés s elállt a lélekzetem...
Rég volt vacsora melege jár át ismét,
kakofónikus neszek jelzik útját,
figyelmesen fülel a kagyló...
Locsolómból csörgedező patak hull
alá a mélybe: tavacska gyűlik a magaslaton.
Lábam közt a LÉT. Csak úgy bámulom.
Csokigolyók potyognak, akár a könny,
aranysárga lében fürdik barnaságom:
önmagam egy darabját adom neked...
Nap nap után csak neked szülök,
hogy hová viszed, hol neveled,
nem tudhatom. Kiléte rejtély, misztikum.
Lassan vége titkos kalandunknak.
Fejem lehajlik és lecsüng a kezem.
Papírba törlöm maradék énemet.
Egy utolsó pillantás s elválsz tőlem...
Vízesés robaja visz tova, habfürdőben tisztulsz,
végül elnyel Kharübdisz kavargó örvénye...
Aero Isten leheletéért nyúlok:
az alpesi légfrissítő finom
szellője csiklandozza orromat.
Még egyszer hátrafordulok, rád kacsintok.
Lehet ma még találkozunk...
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése