tündöklő hópihék
szégyenlős súlya
hajtja bókoló
fenyőág hintáját
magára teríti
felhő uszályát
résén kandikál
hajnali holdvilág
fényében jégvirág
nyújtja fel kecses
nyakán szirmait
csilingeli vágyait
Az álomhatárról rideg kézzel ránt vissza a hajnal, s téged idéz az első gondolattal: régi kedvesként nézek a szemedbe. Akarlak mohó...
Íratkozz fel friss híreinkre! ;-)
Email címedet bizalmasan kezeljük!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése