Pokolföld

Elhullottak lábaim alatt a virágok, és minden egyes lélegzetvételemnél pára töltötte be a levegőt. Hideg volt, jéghideg, és reszkettek a csontjaim is. Lelkemben a gondok össze- összekoccantak, hallottam őket az agyamban, éppen olyan volt, mint amikor egy üveg törik a legapróbb szilánkjaira. Itt mindig sötét van, és soha nem mosolyog senki sem. Nem is igazán van min nevetni ezen a kietlen, kopottas, foltos vidéken. Ha szétnézek mindig egy szakadt vászondarab jut az eszembe, amit megrágott az idő foga, s nem csak az időé, mert a molylepkék lyukakkal díszítették, mintha ék lenne a szakadás. Néha álmomban is látom Liar két szemét, ahogy elterül az égbolton, és követ a tekintetével. Liar az istenség Pokolföld színpadán. 

Az egyik farkas mesélt nekem róla először, akinek ezüst színe volt, Hiannak hívták, és megrettent szemei inkább tűntek egy kis állat szemeinek, mintsem egy farkasénak. Ő volt az egyetlen teremtmény Pokolföldön, aki miatt nem öltem meg magamat. Nem bírtam volna elviselni, ha egyedül hagyom, mert amióta csak a szemembe nézett egy lett a vérünk, hiszen megmentette az életemet. Inkább tűrtem el a szívemet szaggató fájdalmakat, mert tudtam mit érezne, ha egyedül hagynám.  Mióta megvédett feltétlen hűséggel adóztam előtte. Én lettem Ő, Ő pedig én. Egyek voltunk. Hian mesélt nekem először Liarról, és ő mutatta meg azt is, hogyan éljek sebek nélkül, és hogy egyáltalán hogyan éljek. Épp miatta, éppen ezért lélegzem még most is. Liar szemében még mindig látom, hogy a véremet akarja, mert én voltam az idegen, a száműzött, és a férfi, aki nemet mondott neki, először életében. Az eget kínálta nekem, cserébe egy dologért… a lelkemet akarta, és maga mellé emelt volna, de én nem adtam el a lelkemet, mert ha más nem, hát Hian igazán megérdemli, hogy itt maradjak vele.

Pokolföld most már az otthonom. Nem is igazán azért, ahogy kinéz, vagy amit érzek iránta, hanem mert itt találtam meg a törődést, akármilyen furcsának tűnik, mégis egy állat, egy farkas személyében. Nem ragaszkodom cseppet sem a zörgő ágakhoz, amik éjjelente olyan hangot adnak ki, mintha valaki körömmel kaparná az üveget. Habár, nappal sem sokkal jobb a helyzet, hiszen a Sötétség mindig jelen van, mert ezen a helyen a Fény maradt alul a végső küzdelemben. Fájdalmas harc volt, és hidd el barátom, én sok mindent láttam már életem során, de az a küzdelem felejthetetlenné vált mindenki számára, aki csak egy pillanatra is tanúja lehetett. Ha valamihez hasonlíthatnám, biztos vagyok benne, hogy az a Halál lenne. Ahogy a Fény szétfoszlott, és felaraszolt az ég felé… még mindig emlékszem az utolsó szikrára, amelyeket láthattam belőle, arra a fenséges tüneményre. Akkor, tudtam, hogy megállt a szívem, és biztos voltam benne, hogy holtan esek össze pár pillanaton belül, ám a Sötétség felkacagott, és nem adhattam fel. Harcolni akartam, bosszút állni az egyetlen jó dologért a Fényért, ami talán még mindig él valahol. Talán… Ez az egy reményünk maradt, mi is lehetne más. Hiannal sokszor álmodozunk a Fényről, és elmeséljük egymásnak milyennek láttuk, mit jelentett számunkra, és amikor újra kinyitjuk a szemünket nem látunk mást csak éles sziklákat, poros, kiszáradt földet, villámsújtotta fákat, és a csendet, ami álmodozás közben körülvett, felváltja az égzengés, vagy Liar és a Sötétség nevetése. Kegyetlen nevetés ez, éppen, mint a természetük.

Emlékszem, egyik évben, amikor körülbelül a negyedik esztendőmet töltöttem itt, (több heggel és friss sebbel tarkítottan) éppen egy szikla tetején álltam, halálugrásra készen, amikor láttam egy különös jelenséget. A sötétség fátyolán át egy aranyszínű madár repült keresztül az égen. Alig lehetett nagyobb egy sasnál, mégis beragyogta az egész eget. Biztos voltam benne, hogy a Fény küldte őt. A csodás teremtés gondolt egyet és nekilátott fészke elkészítésének az egyik korhadt fa odvában, és tojást rakott. Gyakran meglátogattam őt, hiszen akkor még egyedül voltam, és ez a madár volt az egyetlen reményforrása az életemnek. Kíváncsi voltam a fiaira, s úgy döntöttem, arra hogy véget vessek az életemnek utána is igazán ráérek. Látni akartam az apró prófétáit a szebb jövőnek, mert hittem benne, hogy azok lesznek. A madár elkínzott tekintettel nézett rám nap, mint nap, és kelletlenül fészkelődött a tojásokon. Olyan volt, mint egy anya, aki előre látta, hogy gyermeke egy szörnyeteg lesz és bekebelezi majd a világot.  Nem értettem miért gondolom ezt, hiszen én a Fény hírnökeit vártam. Nem telt bele pár hétbe s elcsüggedve láttam, hogy a tojások eltűntek, amikor meglátogattam az öreg, villám sújtotta fát. Megálltam egy pillanatra és valami csillogót pillantottam meg a földön. Fekete volt, még így a sötétségben is. Az aranymadár vére hullt a földre, és pár méterrel arrébb annak tetemét is megleltem. Körülötte elhullott tojáshéjjak hevertek a földön, és egyetlen épségében maradt, egész tojás. Mivel a madáron már segíteni nem tudtam a kezembe vettem az apró tojást, és éreztem, hogy mozog valami a belsejében. Ezek szerint a madár ki fog kelni. Fellobbant bennem a szikra. Egyértelműnek találtam, hogy Liar egyik szolgája ölte meg a madarat, csakúgy, mint a fiókákat. Csupán később derült ki mekkorát tévedtem. Letettem a tojást a földre és fél óra várakozás után egy apró résen keresztül egy csőr vált láthatóvá. Megrepedt a meszes héj, és egy rusnya, koromfekete fióka képe tárult a szemem elé. A reményem azonban még mindig nem hagyott el. Lehet, hogy az arany madár is éppen így nézett ki akkoriban, amikor kibújt a tojásból. A hit a szívemből csak akkor tűnt el igazán, amikor az apró fiókát a kezembe vettem. Éles karmai kaparásztak a tenyeremen, s végig az alkaromon, amint járni kezdett rajta. Belekapaszkodott a bőrömbe, s ahogy itt- ott kiserkent egy- egy cseppnyi vér, a szénfekete pokolfajzat belevájta a csőrét a sebbe, és inni kezdte a véremet. Megpróbáltam lerázni magamról, de a madár körmei belevájta a húsomba, és egyre többet és többet akart belőlem. Azon kaptam magam, hogy minden perccel gyengébb vagyok, kicsuklanak alólam a lábaim, a madár pedig egyre közelebb férkőzik a mellkasomhoz, gondoltam, biztosan a szívemre fáj a foga. Éppen ebben, a reményvesztett, keserves pillanatban talált rám Hian, aki minden korábbi ismeretség nélkül, feláldozta volna magát értem, és megmentett. A fióka maga volt az ördög, aki kétségkívül Liartól fogantatott vagy magától a Sötétségtől. Anyagyilkos, vérivó, kegyetlen kis bestia volt, azonban Hian megóvta az életemet. Mindig arról beszélt, hogy meglátta bennem a reményt, és hogy kialszik a hitem. Azóta sem kételkedem benne, hogy az anyamadár a Fény hírnöke volt, de ereje szegényes, s csak meg akarta mutatni nekünk, bizakodóknak, hogy létezik valahol, csak gyönge, és bízzunk, ameddig csak lehet.

Ha visszagondolok egy emlékre, mindig több és több kér helyet az agyamban. Előrenyomakodnak ősrégi képek, és egészen friss emlékfoszlányok is. Olyankor tűnődöm ezeken leginkább, amikor fekszem a jéghideg földön, nyaldosnak a szél éles nyelvei, és én szentül hiszem, hogy a sötétség felett ott vannak a csillagok. Hian azt mondja, ő látja is őket, mert annyira vágyik rájuk, hogy a képzelete eléje vetíti azok vízióit. De igazából csak ábránd az egész. Nincs itt más, csak feneketlen köd, hazug, megtévesztő árnyak, és ezer meg ezer ijesztő zajforrás. Ezekhez idővel hozzászokik a fül, s már észre sem veszed, ha egy gyík eliramodik a fejed mellett, miközben alszol a porlepte, agyonkopott pokrócodon, ami még soha sem volt kimosva. Még csak vizet sem látott, egyedül ezt a mocsaras, lápos tavat, amelyet feneketlennek tartanak. Nem hiszek ebben. Már csak azért sem, mert látom a tó közepén a nádra hasonlító növényeket, és ha ésszel élek könnyen beláthatom, hogy a növények gyökereznie kell valahová, különben elsodródna a heves széllökésektől. Minden csak mese és mítosz. Ezt a példát könnyű volt belátni, ám az egyik barlangról azt tartják, hogy aki egyszer betéved oda, meghal. Ezt valahogy még soha nem próbáltam ki, hiszen ha tényleg igaz, mit ér a tudás hogy ez nem egy mítosz, akkor már nem oszthatom meg senkivel. Hian mesélt erről is nekem, hiszen ő már itt született, Pokolföldön, jóval többet tudott mindenről, mint én. Tapasztaltabb volt és sokkal hamarabb megtanulta hogyan védje meg magát, akármilyen teremtménnyel találkozik is szembe. Néha én is mesélek neki arról, hogy honnan jöttem, és miképpen kerültem ide. 

Alig 15 éves voltam, amikor először megpillantottam ezt a kietlen semmit, távol a világtól vagy éppen a világ közepén. Egy dolog biztos volt, ez a hely rosszabb a sivatagnál, vagy a sarkköri hidegnél, ez maga a pokol. Én neveztem el Pokolfölnek is, mivel senki nem tudta mi a tisztes neve a helynek. Azóta, Hian és én is csak így emlegetjük.  Az a nap, az első itt töltött napom, életem legfélelmetesebb és legbizonytalanabb napja volt. De pontosan hogy is kerültem ide? Mindig is tudtam, hogy valami nincs rendben az anyám és a nővére kapcsolatával. Most már tudom, hogy jók voltak a megérzéseim. A nagynéném boszorkány volt, és a sátánt szolgálta. Ezt több heti nyomozás és folyamatos figyelés után derítettem ki. Aztán, amikor anyám meghalt, őt nevezték ki gyámomnak, mivel apám már a születésem előtt elhagyott bennünket, és még csak a nevét sem ismertem soha. A nagynéném nem volt hajlandó gondoskodni rólam, és rájött, hogyan intézhet el a legkönnyebben. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy ül a szoba közepén, gyertyákkal körberakva, és egy idegen nyelvű szöveget mormol. Aztán másnap már itt ébredtem, ahol majdnem megvakultam a sötétségtől. Jobban bántottam a szememet, mint a fény, amikor közvetlenül a Napba néztem. De azt hiszem ennyit rólam, a nosztalgia is megárt, ha sokáig műveli az ember. 

Tulajdonképpen nem is vágyom vissza, ha jobban belegondolok. Akármilyen hihetetlennek hangzik, most már Pokolföld az otthonom, és addig nem is akarok kijutni innen, amíg a Fény vissza nem tér, és amíg Hiannal képesek vagyunk harcolni Liar és a Sötétség ellen. Addig is, csendben, álmodozva a csillagokról, várjuk a Fény küldöttét, várjuk magát a Csodát, vagy az aranymadarat, aki nem fekete szörnyszülötteket hoz, hanem megannyi apró, fényes tüneményt. Hiszem hogy van kiút, és valahol létezik egy hely, amit én magamnak mindig csak Kacaj országnak nevezek. Egyszer ott leszünk majd, én is, és szelíd, csokoládészín szemű egyetlen farkasom.

Ilyen és ehhez hasonló álmodozásokkal telnek sivár napjaink ezen az elfelejtett, isten háta mögötti helyen. És joggal mondom ezt „isten háta mögötti ”, hiszen ha nincs fény, nincs isten, csak Liar van, csak ez a hazug, isten képében tetszelgő sötét szempár, ami minden nap megkeseríti az életem, már csak azzal is, ha rám veti pillantását. Néha úgy érzem, a villámcsapások zaját csak a gondolataim nyomhatják el, vagy olykor a fejemben kongó üresség, megrendítően fájó semmilyensége. Már nem tudom elképzelni a virágokat, olyan szintre jutottam, hogy már nem tudok magam elé vetíteni semmi színeset vagy illatosat, semmi szépet. A szépséget felfedezem már egy- egy életet magában hordozó félig korhadt fában, de az egyetlen szépség, amit el tudok képzelni az valóban csak a fény, az egyetlen, ami még reményt hordoz és ígérettel kecsegtet, hogy egyszer majd eljön. Annál is inkább élnie kell bennem a reménynek, kiváltképp, a néhány nappal ezelőtti álmaim miatt, melyeket nem bírok kitörölni az emlékezetemből. Egyértelműen reményt kell, hogy hirdessen, vagy legalábbis megváltást kell ígérnie. Nem bírom elhinni, hogy egyszerű és múló álomfoszlány lett volna, minek porai is elhamvadnak néhány órával ébredés után, vagy olykor alig pár percbe telik a felejtés. Az álmom, hogy alattam megremeg ez a végtelenül koszos, jéghideg föld és én ott ülök a semmi közepén, mint mindig, de azért engem is meglep a föld mozgolódása. Mellettem egy Biblia hever, szépen összecsukva, és látom, hogy annyira vékonyak a lapjai, hogy szinte összefüggő papírtömbnek tűnik csak az egész. A fekete borítón arany vésetes betű hirdeti: Szent Biblia, s én bámulom a betűket, de már azon meglepődök, hogy még mindig emlékszem a betűkre, még mindig tudok olvasni annyi év után is. 

„Mint amilyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség  köröskörül. „ (Ezékiel 1. 28.)

De ki emlékszik már a szivárványra, s a színek mámorító összevisszaságára?!  Hinnem kellett, hogy nem hiába szól az álmom a fényről, és amikor Hiannak elmeséltem ő is mélyen megrendült a szavaimtól. Azt mondja ez olyan, mint egy ajándék, pontosan olyan, amit sohasem kaptam az élettől. Ezt is egy jelnek véli, hogy egyszer majd eljön a Fényesség és minden beborít, vak szemünk felnyitja, és elűzi a ködöt az elménkből, elűzi Liart. Habár ezen a helyen már minden jelnek tekintendő, és soha sem tudhatjuk milyen üzenetet hordoz magában egy- egy esemény vagy teremtmény.

Volt egy nap, amikor a szokásosnál is nagyobb sötétség borította be Pokolföld egész területét. Szinte az orrunkig sem láttunk a megfoghatatlan és szétterülő semmitől, vagyis inkább a fényesség hiányától. Hatalmas robaj, eget rengető dobogás ütötte meg a fülünket, s még jobban megrémített, hogy a hang egyre csak közeledett felénk. Amikor már csak pár méter választott el a hangforrástól, a szívem erősebb ütemben lüktetett, mint az a bizonyos dobogás. A hang egyszer csak abbamaradt és tőlem pár centiméterre, a magasban pára töltötte el a levegőt, és hallottam a kifújt lélegzet sercegését, ahogy összekeveredett az itteni jéghideg fuvallatokkal. Ismét közeli dobogás hallatszott, és kitisztult előttem a kép. A hang forrása egy ló volt, ami a maga feketeségével úgy vágtatott át a kietlen pusztákon, mint a halál hírét hordozó fekete selyemkendő. Könnyed volt és légies, annak ellenére, hogy lábai ólomgolyókként csapódtak a repedezett földhöz, s megrázták egész Pokolföldet. Amikor az állat szemébe néztem, egyszerűen megszűntem létezni, mert soha sem látott még senki ahhoz foghatót, mint én abban a pillanatban, hiszen láttam a szemein keresztül, láttam a Fényt. Senki sem tudja felfogni mit is jelent a Fény, amíg el nem töltött itt egy kis időt és meg nem tapasztalta, hogy itt olyan nehéz, amennyire csak nehéz lehet az élet, és olyan kevés a remény, hogy már a meglétében is kételkedünk. Intettem Hiannak, aki készségesen odaballagott, majd ő is belenézett a ló szemeibe, és vakkantott egyet, mintha nem értené, miért kell egy fekete, átoknak tűnő állat szemében kutatnia. Ő nem találta meg benne a vigaszt, sem az igazságot. Én viszont határozottan láttam, és magamat is a nedvesen csillogó, hatalmas szemeken keresztül. Ebben a képben az egész testemet körülölelte a világosság, s hirtelen, egy ló szemében láttam magamat, majd rádöbbentem, hogy felnőttem, igazán, s erről a külsőm is tanúskodott, bár cseppet sem volt vonzónak mondható, inkább edzettnek, és meggyötörtnek. Egyértelműnek tűnt, hogy az ember életéveit nem a kora határozza meg, hanem a megtapasztalt dolgok, és az átélt nehézségek. Jóval öregebbnek látom és éreztem magamat, mint ahogy a külsőm mutatta. Az állat a tenyerembe hajtotta fejét, és tüdeje mélyéről kifújta a levegőt, felmelegítve vele egész karomat. Már el is felejtettem mennyire jól eső dolog is a meleg, és milyen, amikor nem vacog a fogad a hideg szél éles nyelveinek simogatásától. A remény egyre erősödött bennem, hogy él a Fény, s ha ez az állat, képes volt elhozni egy parányi részletét, a melegséggel együtt, talán van még rá esély, hogy egyszer fölöttünk is felragyog a Nap. Hian nem látott semmit az egészből és egy jó darabig nem is hitt nekem, mert ő hiába kutatta a fekete szépség szemeiben a megváltást, számára csak szemek voltak, csak egy ló volt, csak egy újabb szerencsétlen, aki a Pokolföldön lévő „életre” lett kárhoztatva. Hian abban a percben kezdett el hinni nekem, amikor több év után elkezdett esni az eső. Az első cseppek csodálatot és hitetlenséget váltottak ki belőlünk, mert nem bírtuk elhinni, hogy ez a csoda valóban létezik. Mámorító érzés volt, ahogy megtisztította a bőrömet és kimosta a rosszat a lelkemből. Hian megbűvölten bámulta az esőcseppeket, ami fekete volt a sötétségben, s ahogy kerestem a mosolyt a tekintetében, rájöttem, hogy ő is ugyanannyira örül az esőnek, akárcsak én. Ha van eső, van élet, s talán lesz egy kis hajtás is a fákon, ami egy új virág, egy kevéske szín jövetelét hirdetheti. 

Amint így elcsodálkoztunk és élveztük a friss esőt, rádöbbentünk, hogy a gyönyörű lónak nyoma veszett, s eltűnt valahol a semmiben, vagy elmosta az eső, nem tudom, de az emléke belevésődött az agyamba, mint egy prófétáé, aki elhozta a reményt. Leültünk egy tisztás közepére, s élveztük az esőt, ahogy mindent megtisztított és elmosta szinte a sötétséget is. A föld repedései egybeforrtak, s egyre inkább egésznek tűnt ez a világ, mint korábban. Meztelen hátamon végigcsorgott az eső, és minden egyes csepp érintését éreztem, az érzékeim olyannyira kiéleződtek erre az élményre. Minél többet akartam elraktározni ebből a csodálatos tüneményből. Egy ember nem értheti meg mit jelent az eső, mit jelent a Fény, mit jelentenek a csillagok, mindaddig, amíg egy napon el nem veszíti őket. Aztán keresi majd, de nem találja, s a hiány felfokozódik a lelkében, mígnem folyton csak azt hajtja majd, hogy egyszer rábukkanjon valamelyikre, de akkor más késő lesz. Addig kellett volna értékelni, amíg volt rá lehetősége, hogy tisztelje és csodálja őket. Én már hiába vágyom rájuk, mert az esélyt, hogy láthassam őket, közel öt vagy hat éve megvonták tőlem, habár már fogalmam sincs milyen gyorsan telik az idő, s csak úgy nagyjából tudom megmondani mennyi ideje vagyok itt. Azt is csak igen nehezen mivel egy perc itt több keserves órának is fölfogható, szóval ha jól sejtem a kezdetek kezdetén elvesztettem a időérzékemet. Az eső lemosta a szennyet a mára már hosszú tincsekben lógó hajamról, s arcomat az ég felé fordítva hagytam, hogy elborítsa az eső az, és kitisztítsa az érzékeimet.

Legalább egy héten keresztül esett, s mi folyamatosan itt ültünk, bőrig ázva, tökéletes harmóniában a környezettel. Néha elsétáltunk erre-arra, s Hian egy fatörzsön felfedezett néhány rügyet, s egy csipetnyi mohát. Órákig tudtam volna bámulni a zöld színt, ami beleitta magát az elmémbe, és kitörölhetetlenül elraktározódott, hogy akár száz év múlva is emlékezni tudjak majd rá, és az illatára is. A bársonyos érintése megnyugtatta a bőröm minden idegszálát és bevésődött, csakúgy, mint az előbbiek. Hian is megszimatolta a természet csodáit és becsukta a szemeit néhány másodpercre. Láttam rajta, hogy raktározza az emlékeket azokra a sötét napokra, amikor mindketten érezzük, már nincsen remény. Olyankor itt lesznek ezek, s a csillagok illúziói. 

Pár napon belül elállt az eső, és újra sötét volt, sötétebb, mint valaha. Olyannyira hozzászoktunk már ahhoz, hogy valami egy kis örömöt csempész az életünkben, hogy minden sötétebbnek tűnt. Hiant néha rajtakaptam, hogy mancsával egy- egy könnycseppet bújtat el előlem, nehogy meglássam azokat. Pokolföld újra Pokolföld volt, s eltelített mindent a szárazság. Nem telt bele egy hétbe, s megint fagyott volt a föld, megrepedezett, és a jég szétfeszítette az egymáshoz közel lévő köveket, eltaszítva ezzel őket egymástól. 

Ezek után már nem maradt számunkra más, mint a várakozás. Naphosszat jártuk az erdőket valami élet nyoma után, ami nem Pokolföld elkeseredett teremtése, hanem az esőtől megfogant csodálatos teremtmény. Azonban zömök, megbúvó gombák üldögéltek csak a rothadó avarban, s nyoma sem volt mohának, virágnak, fűszálnak vagy rügynek. Egyik alkalommal Hian meg is sebesült a földből kiálló több ezer üvegszilánktól, amiről el sem tudtuk képzelni hogyan kerülhetett oda. Koszos takaróm eltépve szereztem anyagot, mellyel beköthettem egyetlen testvérem sebeit. Fájdalma éppen olyan volt nekem, mintha csak én véreztem volna, s elkeseredett szemei sebeket égettek az én szívembe is. Napról napra egyre gyengül, s én is mindinkább fáradtabb voltam, de mindent megtettem, hogy megmenthessem őt. Vártuk az esőt, ami majd felépíti a szervezetét, vártuk, hátha újra eljön, s megkíméli őt a haláltól. Nélküle semmi értelme nem volt itt az életemnek, mert csak is miatta élek még, ő az egyetlen támaszom, s aki erőt ad, hogy harcoljak a Fényért. Liar hangja és szitkozódásai betöltötték a levegőt, s szinte megfullasztott a jelenléte, tudtam, hogy körülöttem ólálkodik, s csak arra vár mikor ragadhatják el dögei az én egyetlen farkasomat. Hian bundáján megpihentek kezeim és minden erőmet próbáltam átvezetni meggyöngült, most oly kicsinek tűnő testébe. 

Az eső azonban nem jött el újra, akárhogyan is várták hűséges tisztelői, s akárhogy is fohászkodtam egy felsőbb istenhez, valahol távol, messze, Liar undok szemei fölött. Egy nap arra ébredtem, hogy barátom keserves, nyüszítő hangokat ad ki, s amint hozzá léptem, már késő volt, már kifújta az utolsó lélegzetet is a tüdejéből. Alig hogy elment és megcsillantak a szememben a könnyek, az eső eljött. Dühömben és tehetetlen haragomban felpattantam ülő helyzetemből és az ég felé emeltem kezeimet, majd torkom szakadtából ordított belőlem a fájdalmam: „Boldog vagy? Elvetted mindenem, amim volt! Miért jöttél hát el te átkozott eső, fordulnál vissza minden cseppeddel az ég felé! Átkozott légy, hogy eljöttél!”  Hangom valahol félúton elcsuklott, s remegni kezdett a keserűségtől. Ha Pokolföld eddig nem a legrosszabb hely volt a világon, akkor most már biztosan az lett, ha más számára nem is, legalább a számomra. Hian meggyötörten és mozdulatlanul feküdt a földön, s mellkasa nem járt többé ritmikusan fel s alá, nem lélegzett többé. Elkeseredésemben fölé rogytam s sírni kezdtem, kiengedve minden fájdalmamat, amit halott barátom látványa okozott bennem. Elfulladt a hangom a gyászos motyogásomtól és nem hallottam semmit a fülemben lüktető heves szívverésemtől, azt hittem itt vége lesz mindennek, és én is belehalok a látványba, vagy legalább lesújt rám egy villámcsapás. Még Liar nevetését sem hallottam, kizártam a külvilágot és egyedül arra koncentráltam, hogy most azonnal váljak én is porrá, süllyedjek el, vagy csak úgy szakadjon ki belőlem az élet. Ahogy így vártam valamit, egy kéz érintette meg a vállamat. Jó ideig tartott, amíg feldolgoztam, hogy valaki mögöttem áll, s meleg keze csupasz vállaimon pihen. Hirtelen meleg volt és belém áramlott valami élni akarás, valami, amit egyszerűen nem lehet körülírni, egyszerűen csak jó volt és élettel teli. Amikor elvette kezeit a vállamról megszakadt bennem egy szál, s azonnal hátra kellett fordulnom, hogy lássam mi lehetett az, ami ennyi erőt adott nekem, amit soha nem éreztem ezelőtt. Fölegyenesedtem és körbefordultam. Megláttam életem legszebb tüneményét. Egy nő ült előttem, maga előtt felhúzott és keresztbe tett lábakkal, arcát térdein pihentette, s szemeit csukva tartotta. Ruhája hófehér volt, és néhány helyen áttetsző, átszűrődött rajta a fény. Furcsa hogy ezt mondom, de a fény nem kívülről jött, a fény a csodálatos nőből áradt, kinek ruhái foszlányokban lógtak a karján és ide- oda röpködtek az őt övező fényben. A törékeny teremtés fölegyenesedett és kitárta karjait a szélnek, hogy azok belehalljanak az érzésbe, hogy nem érhetik el őt, mert valami csoda övezi, ami még a lelkemet is beragyogta. Meleg volt, és újra azt éreztem, hogy nincs mitől félnem, mert itt van velem a Fény. Erről meg is bizonyosodhattam, amikor néhány másodperc múlva a tökéletes nő megszólalt:” Én vagyok a Fény, s azért jöttem, hogy visszaadjam neked Hiant!” Hirtelen megdermedt a nyelvem s csengő hangjának hallomása után nem tudtam szóra nyitni a számat csak bámultan istenségnek tűnő arcát, s melleire omló hosszú, barna haját. Egyetlen mondatot tudtam csak elmotyogni, az sem volt túl hosszan: „Te vagy a Fény”, s kifulladtam, szinte erőfeszítés volt ezt is az ajkaimra erőltetni. Tündér alakjával kecsesen odalépett a kihűlt farkas testéhez és körülölelte a fényességgel, ami belőle áradt, majd ölébe vette és végigsimított bundáján. Hian fokozatosan emelkedni kezdett a levegőben, én meg ugyanott álltam ahol egy órával ezelőtt és éppen olyan csodálattal bámultam az egészet, mint korábban. Minden tökéletesnek tűnt és tudtam, hogy ez a pillanat véget fog érni, mert itt Pokolföldön tilos ilyesmit érezni, főleg ilyen hosszú ideig.

Liar jelent meg előttem ember alakban pár pillanaton belül, s a Fény életére tört, miközben az az én barátomat gyógyította, vagy inkább életre keltette. El sem hittem, hogy újra itt van előttem a csata, újra itt van a Fény, ereje teljében, s mögötte ólálkodik mindig az árnyékokat keresve a Sötétség. Sokkal fájdalmasabb volt másodszor végignéznem, mint pár évvel ezelőtt. Jobban fájtak az ütések hangjai, jobban fájt minden zaj, és minden pillanat, amikor a Fény kihunyni látszott. A heves küzdelem közben én magam azt sem tudtam mit tehetnék, csak álltam megbűvölten és nem mozdultak a lábaim, minden akaratom ellenére mozdulatlan maradtam. Nem tudtam van e menekvés ebből az állapotból és körülöttem nem láttam mást, csak hogy hevesen hullani kezdett a hó, és el akarta fedni előlem a valóságot. A Fény egyre kevésbé világlott, a sötétség pedig teljes vakságok okozott előttem, mígnem a távolban egy messzi, ezüstös fényforrás tűnt fel, egy farkas alakjában. A Fény segítségére sietett, s megvédte azt. A sötétség pedig szertefoszlott valahol az égben, míg a farkas ezüstös képzete eliramodott előttem, majd lábaimhoz telepedett. A fény hívására azonban tovatűnt az egyre jobban világosodó égen. Amikor minden eloszlott és csönd lett, Hian testére már nem bukkanhattam rá. Elment. Itt hagyott engem. De elhozta a Fényt. Ezért én most mindennél jobban tisztelem egyetlen testvéremet, aki újra megmentett, hogy éljek, de elvitte magával a fél lelkemet, mert csak akkor vagyunk egészek, ha együtt lehetünk, olyan erős a kötődés kettőnk között. A fejem fölött felragyogott az oly régóta áhított nap, és eloszlatta az összes felhőt, mert a fény ott lapul a felhőréteg mögött mindig, akkor is, ha éppen beborul az ég. Azt mondják a megváltás mindig eljön, de valahogy Pokolföld hirtelen megszűnt az otthonom lenni, új célt tűztem ki magam elé, eljutni az egyetlen helyre ahol még senki sem járt, eljutni fel a szivárvány fölé, ahol újra együtt lehetünk majd, a Fény, farkas testvérem Hian, és én.