Koldusherceg

Lassan bomló napfény hullabűze fojt,
s a tova szaladó szél enyhet nem hoz.
Vele szaladnék én is messze, el innen,
de el nem szökhetem,
rangom e sovány rögökhöz köt végleg,
nem vagyok más, mint a Koldusherceg!

Diadémom: a Tudás csálén áll fejemen,
mint húsba vájó töviskoszorút viselem,
fénye is tompa, hol hajdan ragyogása?
Félúton veszett a múltba...
kisemmiztek abból, amit elődeim bírtak,
az öszvér-eszű pénzen hízott Nagyurak.

Csak álom-palástomat markolom egyre,
amit a leáldozó nap vérsugarai tépnek,
így gázolok előre a sűrűsödő sötét éjben,
még meg-meginog léptem,
de végigjárom eleve elrendelt utamat,
virrasztva, dallal siratva szép hazámat!